Egy tizenhat éves fiú belép a kórházi szobába, ahol az apja kómában fekszik, gépek veszik körül. Tudja, hogy el kell búcsúznia, és ez az utolsó esély, hogy elmondja neki, amit soha nem mert: ki is ő valójában, a félelem, amit mindig érzett iránta, a szégyen és a vágy. Évekkel később ez a lehetetlen beszélgetés válik Yo era un chico című hosszú levélré, amelyben Fer Rivas végre mindent megír apjának, amit gyerekkorában és kamaszkorában elhallgatott.

A könyv életének jeleneteit járja körül – az iskolát, az első barátságokat, a vágy felfedezését – és a családtörténetet: a galíciai nagyszülőket, akik az ötvenes években Barcelonába emigráltak, a SEAT gyárat, az aluminosisos beteg lakást, a társadalmi felemelkedést és az osztályszégyent, amely generációkon átível. Ezen emlékfonal mentén a szerző megpróbálja megérteni szexualitását, identitását és az autoriter, távolságtartó, saját traumáival terhelt apával való kapcsolatát.

Rivas egy nyers és bátor szöveget ír, amely nevén nevezi a dolgokat – szeretet, gyűlölet, osztály, vágy, félelem – és megtöri a fullasztó, öröklődő férfiasság láncát, amely a nagyapától az apáig, az apától a fiúig terjed. Yo era un chico egyszerre levél az apához, családi emlékezet és krónika arról, hogyan formálhatják a csendek és a szimbolikus erőszak az életet, de arról is, hogyan lehet nemet mondani és utat nyitni egy másfajta létezés és világban való jelenlét felé.