A „Todo era campo” furcsa és queer szöveg, és éppen ezért érdekes: benne a nevek eltűnnek, a bőrök megtévesztenek, és ami mindig megfeszül és kockára kerül, az maga a létezés. Van benne egy különös melankolikus hang is, amely ellentétben áll nem létező szerzőjének virtuális jelenlétével: a közösségi hálókon ő bizony „az öntöző, a vágó, a mászó, a vasaló, a vezető, a blokkoló, a hámozó, a bailaora, a szaró, a pirító vagy a baszó”. De mivel nem létezik, a dolgok teljes skálája nyitva áll előtte, mint aki nincs, és ezért átalakul; mint a saokói Rosalía, aki „minden dolog”, és ebben a semmilyen rögzített léttel nem bíró nem-létben kivirágzik, idomul ahhoz a kérdéshez, milyen volna „egy testet egy dobozba tenni”, és ha ez a lezárt test például „egy anya teste” volna. [...] És egy rendkívül érdekes gyakorlatot ad nekünk, amelynek minden köze megvan a drag és bármely szereplő, a drag és a folclórica, a drag és bármely művész közötti különös metszésponthoz. Alapjában véve ez nem annyira a dragről szóló könyv, mint inkább szöveg arról, mi történik, amikor olyan személlyé válunk, aki már nem mi vagyunk. Elizabeth Duval előszavából
