Barnes nyolcvanadik születésnapját egy lenyűgöző művel ünnepli, amely az emlékezetről és az öregségről, a szerelemről és a búcsúzásról szól.

Julian Barnes nyolcvan éves lesz, és ezt egy gyönyörű felfedezőúttal ünnepli az emlékezet és a múlt, döntéseink kiszámíthatatlan útjai, a boldogság keresése – bármilyen életkorban – valamint persze a szerelem, a barátság és az írás körül.

Mi hordoz több igazságot: az emlékeink, a naplóink, az ezerszer elmesélt anekdoták vagy az a kép, amit mások adnak rólunk? Hogyan alkossunk megbízható történetet arról, kik vagyunk életünk végén? Barnes mindezekről elmélkedik az öregség, a végső búcsú közelségének hátterében, amely előtt csak azt tanulhatjuk meg, hogyan kell elbúcsúzni.

De a mű szívében egy történet is van – „vagy egy történet a történeten belül” –, amelynek főszereplői két ember, akikről Barnes megígérte, hogy soha nem ír róluk – nevezzük őket Jeannek és Stephennek – és egy jack russell, akit Jimmynek hívnak. A fiatal Barnes akkor ismerte meg Jeant és Stephent, amikor mindhárman Oxfordban tanultak. Bemutatta őket egymásnak, egymásba szerettek, elváltak, és mindketten külön utakon jártak, távol egymástól és Barnes életétől is, aki nem bocsátotta meg nekik, hogy tönkretették azt a barátságot. Egészen addig, amíg majdnem negyven évvel később újra találkoztak, ismét Barnes közreműködésével, és az élet újra fordulatokat vett örömök, árulások és csalódások között.

E két „új öreg” barát életének kalandjai alapján a szerző kutatja az élet titkait és igazságait ebben a megható könyvben, amely Barnes szokásos módján ötvözi a fikciót, az emlékiratokat és az esszét. Mesteri módon farag egy látszólag játékos és könnyed szöveget, amely elkerülhetetlenül mély elmélkedést tartalmaz a létezés értelméről.